Boldognak kéne lennem, de nem lehet teljes az örömöm, amíg nem tudom meg, hogy "drága szempárom" fog e még tőlem ebben az életben akarni vmit. Vagyis lehet-e közöm még egy olyan férfihoz, aki tökéletes, legalábbis számomra, de szerelmes, csak már nem belém. Most úgy vagyunk, hogy megfordult a szemezés, többnyire én veszem őt észre, akaratlanul is és nem ő bámul engem. Néha látom, ahogy kb száz méter távolságról rámnéz, közben úgy viselkedik, hogy "na mit akar még mindig ez a (már bocsánat) elmaszott nő tőlem?! Ne akarjon semmit, mert már más KELL, biztos akarok lenni abban, hogy mit érzek, és nem merek a szemedbe nézni." Mindez rettentően fáj, és tegnap este arra gondoltam, hogy a jó fenébe is! Miért nem tudtam megadni ennek a férfinak, amit szeretne? Miért féltem tőle annyira, hiszen nála kedvesebb pasit nehezen találnék, és miért löktem félre, hogy hagyj békén, hiszen nem lehetek veled??? És egy hülye kis ribanc vagyok, aki most magányosan sóvárog. Kemény gondolatok ezek, de így érzek, és hiába van tele a fejem egy egész rockbandával, mégis ott sírok utána, ahol senki sem lát. De többet most nem írnék róla sem, bár nagyon szeretem, a gondolataim helyét megint átveszi a Bon Jovi, és az utazás izgalmai.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.